Mikor útítársunk, Ilona egy ismerősének először említette, hogy "hétvégén a Pádisba megyünk túrázni", az ismerős visszakérdezett: "Párizsba, túrázni?" Még mindig kevesen ismerik ezt az Európában egyedülálló karsztvidéket, pedig páratlan látnivalói, közelsége a magyar határhoz szinte predesztinálják arra, hogy a 21. században nemzetközi rangú kirándulóhellyé váljon.

A Pádisi karsztvidék Nagyváradtól Délkeletre húzódik. A hely különlegessége w karsztképzősmények, barlangok, jégbarlangok, víznyelők tömege.

A karsztvidéken jelentősebb állandó települések nem találhatóak, elsősorban móc pásztorokból áll a ritkás népesség.

Az infrastruktúra nincs kiépítve: Jellemzően igen rossz az utak állapota, melyek télen gépjárművel áthatolhatatlanok. Buszközlekedés gyakorlatilag nincs, saját jármű hiányában busszal (Belényesről) Biharfüredg juhatunk el, vagy ami sokkal hatékonyabb, megpróbálkozhatunk a (fizetős) stoppolással. A szálláslehetőségek korlátozottak (minden mindig tele van, vagy legalábbis ezt mondják), ezért célszerű sátrat vinni magunkkal.

2003-ban a május elsejei hétvégét szántuk a Pádisra. Reggeli indulással Pestről kora déltájban Pietroasa körnéykén jártunk, és rákanyarodtunk a Pádis menedékházhoz vezető útra. Csikorgott az autó alváza a szakadozott úton, 1000 méter felett pedig itt-ott hófoltok fogadtak. Döbbenten tapasztaltuk, hogy a víznyelők még tele voltak hóval, jóval 1000 méter alatt is.

Először a Szamos-bazár nevű szurdokkal próbálkoztunk. A szurdok 1300 méter magasan található, és vagy az ún. Aragyásza-barlangon, vagy pedig  a felette lévő hegyen átkelve lehet bejutni. A barlang bejárata rendkívül eljegesedett, ezért (kötél és hágóvas hiányában) a hegyen keltünk át. A szurdokban fogadott csak a meglepetés: egy rossz lépésnél nyakig süllyedtem az olvadó hóba - kénytelenek voltunk feladni a próbálkozást. Noha a Szamos-bazár alaposan kifogott rajtunk, a környéken tébolyult iramban virágzó krókuszok látványa kárpótolt bennünket.

 A Csodavár másnapra maradt. Noha a három hatalmas víznyelőből ("várudvarokból") és barlangokból álló képződmény körüli utakat és a víznyelőkbe betekintést nyújtó balkonokat bejártuk, az eljegesedett barlang meglátogatása híján meglehetős hiányérzettel jöttem haza.

2004. augusztusában nagy adag elszántsággal felvértezve tértünk vissza az immár teljesen hómentes Pádisba. Ismét a Meleg-Szamos szurdokával kezdtük. Ezúttal sikeresen bejutottunk az Aragyásza-barlangba. Bár néhol csúszott a talaj, keresztülvergődtünk a barlangon, és a Medúza-zug nevű "szájon" keresztül beléptünk a "bazárba". 200 méteres sziklák tornyosultak fölöttünk, a néhány kilométeres körút bejárása több mint 4 órát vett igénybe.

A szurdok végénél átkeltünk a patakon, és a másik oldalon folytattuk a körutat. Magasra emelkedve megpillantottuk szemben a Moloch-vízesés fonalát. Hamarosan leereszkedtünk a barlang elé, és visszafelé már a hegyen keltünk át. 

Éjszakára a menedékház környékén, a Mócok Temploma nevű hegy tövében sátraztunk. A Csodavár ismét másnapra maradt, és ezúttalkevésbé fogott ki rajtunk

Hogy megértsük a bihari Pádis vidékének eltűnő és előbukkanó patakjainak rendszerét: a patak, mely mellett sátrat vertünk, még Pádis-menedékház közelében hirtelen eltűnik egy víznyelőben. Ez a patak bukkan elő a Ponor-vízkeletnél, és ugyanez a patak (Várpatak néven) zúdul be a Csodavár kapujába ("Portálé"), hogy azután 2 kilométerrel távolabb, a Galbina-szurdoknál a felszínre törjön.

Maga a Csodavár lényegében egy 3 hatalmas (kb. 150-200 méteres) víznyelőből, illetve az őket összekötő barlangokból álló képződmény. Az 1. dolinából készítettem a kapuról (70 méter) az alábbi fotót. Sajnos itt - a magas vízállás miatt - nem tudtunk a barlangba lépni, a 3. dolinából ("Külső várudvar") azonban az ún."Alvilág kapuja" nevű, kőzuhataggal borított lejárón sikerült a háborgó patakig menni. Minhogy a patakon át kellett volna kelni, hogy a 2. dolinába, a Belső várudvarba jussunk a meglehetősen meredek és csúszós Gádor-feljárón, ez kimaradt az útból.

A harmadik napra maradt a Galbina-szurdok bejárása, kényelmes tempóban ez is kb. 4 órát vett igénybe. A Flóra rét irányából először felmásztunk a hegyre, majd leereszkedtünk  a vízkelethez. Van valami viccesen szokatlan abban, ahogy a szikla alól, a semmiből váratlanul előbújuk a Galbina.

Idáig könnyű volt az út (az emelkedőtől eltekintve), itt azonban a kitörés felett egyensúlyozva kellett átlépni a szurdok túlsó oldalára - sodronykötél nélkül ez meglehetősen kockázatos lett volna. Hamarosan elgyönyörködtünk a szurdok páratlan vízeséseiben, majd sodronykötél segítségével felmásztunk a "Pokol tornáca" nevű balkon-szerűségre. Lejövetkor kellemetlen meglepetés várt: az ereszkedésnél is igencsak szükség lett volna a sodronykötélre, azonban az, egy igen kritikus, 5 méteres szakaszon hiányzott. Valahogy  óvatosan mégis sikerült lejutni a "Colosseum páholyához", és megpillantottuk a Bujdosó-vízesést, melyet követően a Galbina ismét eltűnt a barlangban.

A végső, igen nehéz  szakasz az "Eminenciás vízesés" formájában ismét előbukkanó Galbina völgyébenm következett. Itt szorosan a folyó mellett, vagy benne kellett egyensúlyozni, a drótkötélbe kapaszkodva (a Galbina sodrása ezen a részen már elég nagy). Még távolabb meredek emelkedő következett, ahol ismét nélkülözni kellett a kapaszkodót egy rövid szakaszon, és egy odúra emlékezető barlangon keresztül megint lejutottunk a folyóhoz. Még egy rövid egyensúlyozás a folyó fölött, majd kijutottunk a szurdokból.