Celebesz

A gyülekező viharfelhők között ereszkedő repülőgép ablakán keresztül megpillantottam a hegyek rejtekéből előbukkanó elárasztott rizsparcellákat. Közeledett a mocsárba ékelt kifutópálya, és a környező falvak miniatűr házainak dzsungele: már szinte a levegőben hallottam a rám tapadó árusok és taxisofőrök kiáltásait. Manado, Celebesz északi részének legnagyobb városa békétlen időjárással fogadott, és alighogy kiléptem a légkondicionált repülőtérről a külvilág szaunájába, megérkezett a délután esedékes, mindent elsöprő zápor. Nem csoda: az októbertől májusig tartó esős évszak idején inkább a napos idő szakítja meg a esők folytonosságát, mint fordítva.

Celebesz szigete Indonéziában, az ázsiai és az ausztrál élővilágot elválasztó, úgynevezett Wallace-vonal keleti oldalán fekszik, tehát ökológiailag közelebb áll Ausztráliához, mint Ázsiához. Észak-Celebesz őserdei páratlan biológiai gazdagságnak adnak otthont: mind a fauna, mind pedig a flóra különlegesen nagy értéket képvisel. A Manadotól Gorontalóig húzódó, egy függetlenségi harcosról elnevezett Bogani Nani Wartabone Nemzeti Park a hegyek védelmében konzerválta a biológia ősi univerzumát: az esők áztatta vidéken sok helyütt vadon is hatalmasra nőnek az orchideák, és számos különleges rovarral és emlőssel is találkozhatunk.

Manadoból a Toyota-dzsipek indonéz változatával, a minibuszként használt kijang-gal Gorontalo kikötővárosa felé indulva hamarosan átszeltem a minahasa nép területét. Észak-Celebesz lakóinak többsége protestáns keresztény, bár a vallás sok helyütt keveredik az ősi mítoszokkal. A minahasák építészetére például erősen rányomta bélyegét a népi hitvilág: a lakóházakba kettős lépcső vezet, és az épületbe lépve rögtön egy kijárattal találjuk magunkat szembe. A magyarázat szerint a kószáló kísértetek miatt tervezik így a házakat, hogy a lépcsőt eltévesztve, vagy pedig egyenesen a szabadba lépve elkerüljék a lakókat. A minahasák híresek konyhájukról is: elriasztásképpen szokták mondani, hogy Tomohon város népei „mindent megesznek, ami mozog”. A piacon a mészárszékeken kutyahúst mérnek, de a helyiek elfogyasztják a macskát és a patkányt, és híres csemege a tomohoni denevér is.

A Togean-szigeteken nyoma sincs a modern világ technikáinak, itt nem működnek a mobiltelefonok, áramot pedig csak néhány órán keresztül szolgáltat a bungalók mögött elhelyezett generátor. Nagyrészt érintetlen őserdők borítják a szigeteket, melyek helyenként a legpuhább, szőke homokfövennyel csatlakoznak a tengerhez.

A parttól távolodva, a nyílt víz felé úszva néhány csapás után a homokpad átadja helyét a korallzátonyoknak, melyek sok száz méter széles sávban ölelik körül a szigeteket. A zátonyok persze veszélyforrást is jelentenek: igen hosszú stégek mellett köthetnek csak ki a hajók. Nem véletlen, hogy a legtöbb külföldi búvárkodni érkezik: a halászati célra sajnos még mindig széles körben alkalmazott dinamit pusztítása ellenére színes tengeri élőlények, teknősök, delfinek, cápák, napóleonhalak, barrakúda-halak és Földünk legváltozatosabb atolljai és korallfalai jutalmazzák meg az idelátogató merülőket

Mint azt a szigeteken töltött napok alatt megtapasztalhattam, a helyi halászok tengeri finomságokkal látják el a togeani konyhákat, a langusztáktól a tintahalig. Sajnos azonban – a gyöngykagylótenyésztés káros következményei mellett – a túlhalászás is rossz hatással van a környezetre. A halászok ráadásul a búvároktól hallottak a kompresszorok létezéséről, és elkezdték alkalmazni, egy igen kockázatos módon: tartály helyett egy cső segítségével közvetlenül a kompresszorra csatlakozva merülnek alá. Ezzel a primitív módszerrel 40-50 méter mélyre is képesek eljutni, nem sejtve, hogy a búvárkodás legnagyobb veszélye a gyors feljövetelben rejlik. Természetesen a megfelelő technológia és a merülési ismeretek híján igen sok halálos balesetet eredményez a kompresszorok helytelen alkalmazása.

Ampanába visszatérve a tengerparton utaztam tovább. Az úttól délre 2000 méteres hegyek emelkedtek, odafenn a tömör felhőkben láthatatlanná váltak az őserdők. Poso felé közeledve szomorú vidéket, árvíz sújtotta területet szeltem át. A hegyek között az intenzív erdőirtás miatt az esős évszak kezdetén meglazultak a gátakat tartó földek, s a mindent elsöprő sár letarolta a völgyeket és a bennük meghúzódó településeket.

Az árvíz nyomait elhagyva sűrűsödő katonai ellenőrzőpontok jelezték előre, hogy konfliktuszónához közeledem. Alig 3 évvel korábban ez a környék borzalmas vérfürdők színtere volt: százával gyilkolták egymást felheccelt keresztények és muzulmánok, véresre festve a holttesteket szállító folyókat. Ma már nyugalom van, bár ennek az az ára, hogy több katona tartózkodik Poso környékén, mint civil lakos. Már leszállt az este, mikor Poso kísértetvárosába értünk. Kiégett épületek, romba dőlt templomok csontvázai között haladtunk el, nyomasztó csend vett körül a kihalt városnegyedekben. A buszpályaudvaron nyoma sem volt az Indonéziában mindenütt megszokott árus- és kikiáltó-tömegnek – és buszoknak sem. Minthogy nem akartuk az éjszakát e gyászos helyen tölteni, hárman végül mintegy 40 dollárért kibéreltünk egy kijangot, a Palopo városáig tartó 12 órás útra. Másnap reggel a füllesztő, tengerparti Palopoból ismét a hűvös hegyeket céloztam meg: a Tana Toraja-vidéket, mely hatalmasra növő bambuszligetek, teraszos rizsföldek, és hűvös, zöld fenyvesekkel borított dombok között húzódik.

Tana Toraja fővárosától, Rantepaotól nem messze, egy kis faluban megtudtam, hogy házat avatni nem csak elkészültét követően lehet, hanem akkor is, ha elérkezik az idő arra, hogy egy halottat helyezzenek el benne. A toraják halottaikat ugyanis nem temetik el azonnal, hanem egészen a száraz évszak hónapjaiban esedékes temetési időszak kezdetéig bebalzsamozva otthonaikban tartják. Ekkor a holttesteket a rantékon, azaz a megalitokkal jelzett kultikus helyen elvégzett ünnepi szertartást követően végső nyughelyükre, temetkezési célra használt barlangokba rakják. A barlangok előtt kapnak helyet az úgynevezett tau-tauk, azaz az elhunytakat ábrázoló, életnagyságú szobrok.

A toraják számára ház, a tongkonan nem egyszerűen lakhely, hanem szimbolikus jelentősége is van, a toraják rítusai szempontjából éppúgy, mint ahogy méretükkel és díszítésükkel a tulajdonosok gazdagságát is kifejezik. Tana Torajában még ma is jellegzetes, csónakra, vagy – más értelmezések szerint – szarvra emlékeztető házakat építenek. A házak észak-déli tájolásúak – megjegyzem, a helyi hitvilágában, az Aluk To Doloban az égtájak különös jelentőséggel bírnak. Noha a protestáns hittérítők tevékenységének következtében az ősi, többisten-hitvilág visszaszorulóban van, hagyományait még őrzi a népcsoport.

Tana Toraja szertartásainak, legyen szó temetésről, vagy házavatásról, meghatározó eleme a bőség. A házavató szertartásra, melyre szállásadóm hívott meg, messziről is érkeztek vendégek. Az ideiglenes bambuszpavilonok között gazdagon öltözött nők monoton tánca – és természetesen bambuszban érlelt pálmabor – kábította el az ünnep résztvevőit és nézőit. Ilyen alkalmakon számtalan állatot áldoznak fel, elsősorban a mitikus szereppel bíró vízi bivalyok közül. A bivalyok feláldozása olyan méreteket öltött, hogy az indonéz kormány külön „áldozati adót” vetett ki rájuk – ezúttal főképp csirkék kerültek terítékre.

Tana Torajából Celebesz legnagyobb városa, Makassar, vagy Suharto diktatúrája alatt használatos nevén Ujung Pandang érintésével haladtam dél felé. Makassar intenzív kereskedelmének köszönhetően gazdag városnak számít az országban, nyüzsgésén nem változtattak a hatalmas esőzések következtében a környéken tomboló árvizek sem. Makassart elhagyva eleinte még viharfelhők nyomasztó sötétje alatt futott a kijang, azonban Celebesz déli vége felé közeledve egyre kevesebb eső esett, szemlátomást kikerültem az örök csapadék birodalmából. Tana Beru települést követően a nedvesség elpárolgott, és kaktuszok váltakoztak a bozótosokkal. A szárazság azonban még a messzi délen is ideiglenesnek bizonyult: a tengerparti Bira-faluban egy kiadós esőt követően reggelre a kaktuszok hatalmas, fehér virágokat növesztettek.

A Bira-fok környéke Celebesz híres hajóépítészetének központja. Makassar kereskedői régen eljutottak távoli védékekre: keresztül-kasul járták Délkelet-Ázsia szigetvilágát, így nem csoda, hogy ez a táj lett a hajógyártás egyik fellegvára. A környező tengerparti falvakban a manufaktúrák még mindig hagyományos, kézműves technológiával, fából építik a hajókat, melyek között akad néhány valóban impozáns, 40-50 méteres példány is.

Utolsó celebeszi napjaimat Pantai Bira puha homokkal borított tengerpartján töltöttem. Esténként megpihentettem a tekintetemet a tengerparton a homokból kikandikáló, hatalmas bálna-csontokon, vagy az apály idején a pocsolyákban rekedt halakat gyűjtő falusiakon. Menadoból, a sziget legészakibb városából Celebesz déli csücskéig, Biráig több mint 2000 kilométert tettem meg változatos tájakat, kultúrákat keresztülszelve 3 hét alatt. Őszintén megvallva 3 hét egyáltalán nem tűnt soknak, és távozásom miatt némileg szomorúan indultam Makassar felé, hogy a turbulenciával küzdő repülőgéppel visszatérjek az esős évszak viharfelhői közé.

(2003. december - 2004. január)