Kairó, Gáza, Jeruzsálem (1994)

Kairó, At- Tawfiqiyya Hotel, hajnali fél hat, száz éve mosatlan ágyneműk között ébredünk. Elaludtunk, rohanni kell az állomásra. Ugrás a metróba a Szadatnál, kiszállás a Mubarak megállóban. Furcsa, hogy ilyen modern és szokatlanul tiszta metró van Kairóban, ebben a mocskos városban, bár őszintén szólva még idelenn is láttam patkányt.

Minden remek, rajta vagyunk az Ismailiába tartó vonaton, másod AC, elég volt a harmadosztályból Luxorig. Állandóan az órámat lesem: félek, hogy nem érjük el a Jeruzsálembe induló utolsó buszt, köztudott, hogy nem járnak túl sűrűn a határ túlsó oldalától. Talán mégis a közvetlen Tel-Aviv-i járatra kellett vonaljegyet váltani, az biztosabb, és hamarabb ott van. Mindegy. Legalább spórolunk pár dollárt.

Ismailiában örvendetes hír vár bennünket: óránként megy minibusz Al-Arishba, ahonnan a Rafah-i határátkelő csak negyven kilométer. Gyorsan bedobok egy nem túl bizalomgerjesztő fasírtos szendvicset. Azért finom, különösen a mellékelt sült répa ízlik.

Al-Arishból iránytaxival megyünk Rafah felé. Nem értem az árat: a többiek tovább mennek, mint mi, ugyanis az átkelőhöz a letérés az ő falujuk előtt van, mégis mi fizetünk többet. Értetlenkedésem ellenére az utasok a vezetőnek adnak igazat: ez a korrekt ár. Ráhagyom: bánja a fene azt az egy dollárt.

Van néhány fura határ a világon, ahol valami rejtélyes okból kifolyólag gyalogszerrel nem szabad átkelni, csak járművel. Kifogtuk: ez is ilyen. Sőt, a busz, amire itt két órát várunk, felülmúlja minden elképzelésünket: három dollárért mindössze száz méterre visz minket, át egy kapun, ahonnan éppen egy izraeli mentőautó szállít el egy öregembert. Az ellenőrzés egyetlen percet vesz igénybe a töménytelen formanyomtatvány kitöltésétől eltekintve. Semmit sem néznek meg. Délután négykor kész is, de mint kiderül, nem ért még véget a hercehurca: a határról egy másik busznak ki is kell cipelnie minket. Telnek az órák a várakozással, figyelem, ahogy a kerítés árnyéka megnyúlik, végül alkony táján kapunk buszt újabb három dollárért. Mi vagyunk az egyedüli európaiak a tömegben, a többség gázai arab.

Beeseteledett, és mi még mindig várakozunk. Azért érdekes, hogy hét óráig tartott átjutni, pedig a formaságok néhány perc alatt megvoltak.

- Most már biztosan nem lesz busz sehova!- dühöngök. Az izraeli határőr azt tanácsolja, menjünk vissza újabb három dollárért az egyiptomi bódéhoz, és töltsük ott az éjszakát. A másik határőr szerint van néhány kilométerre egy kibuc, onnan simán stoppolhatnánk, és egy sötét földútra mutat. Ez jobban hangzik, vesszük is a hátizsákot, indulnánk arrafelé, a katona azonban megállít.

- Nem lehet arra menni gyalog, veszélyes!

- Nem baj.

- Akkor sem lehet! - válaszolja. Sajnos éppen senki sem megy arra kocsival. Ácsorgunk egy darabig, aztán az egyik izraeli határőr megunva a dolgot a palesztin rendőrökhöz kísér minket. A sorompó után néhány méterrel lepusztult kávézó, mellette nagy tábla:

WELCOME TO PALESTINE

Érezhető a levegőben egy adag eufória. Mindenfel géppisztolyosok nyüzsögnek, ők a palesztin rendőrök. Időnként leülnek mellénk, beszélgetnének velünk, de nem igazán tudnak angolul, a mi arabtudásunk pedig nem terjed túl néhány káromkodáson. Egyikük kölcsönkéri az útikönyvemet, majd felháborodva mutatja, hogy a Gaza Strip az Israel címszó alatt található.

- Palestine, not Israel! - mondogatja. Remélem, nem tépi ki a lapot a könyvből. Megkérdezem, lesz-e busz valahova.

- Lehet- hangzik a válasz. Többet nem sikerül megtudni a tömegközlekedési lehetőségekről. Egy arab házaspár kávéra hív meg bennünket. Jerikó környékére valósiak, a férfi tanár, túristaúton voltak Egyiptomban, de a buszuk csak a határig vitte őket. Most ők is gondban vannak, nem tudják eldönteni, hogyan menjenek haza. Szerintük reménytelen a buszra várni, arra akarnak rábeszélni, hogy velük együtt menjünk taxival, úgy némileg olcsóbban kijön a dolog. Nos, ez az olcsó is kábé harminc dollárt jelent fejenként, úgyhogy inkább lemondunk a gyorsaságról. Tovább várakoznak ők is, mert ebben az időpontban csak spéci rendszámú járművek hagyhatják el az Övezetet.

- Mi lenne, ha elmennénk Gázába, és ott várnánk be a buszt? Gáza azért elég nagy város, csak van valami közlekedés a Területek egyéb részei felé.- Talán próbálkozzunk meg még egyszer az izraeliekkel! - Megkérdezzük őket, de hajthatatlanok: nem mehetünk a kibuchoz.

- Gázából talán van közlekedés. Mi lenne, ha bemennénk Gázába? ­kérdezem a határőrt. Láthatóan borzong a gondolattól, megpróbál lebeszélni minket.

- Ne menjenek oda! Az maga a pokol! - Visszatérünk a kávézóhoz, törjük a fejünket, mi legyen.

- Jó - hangzik a döntés -, a pokolban még úgysem voltunk. Taxiba vágódunk, irány Gáza.

Néhány száz méter után palesztin rendőr állítja meg a taxit. Nézegeti az útleveleinket, ilyet még nem látott. Megkérdezi, minek megyünk Gázába. Elmagyarázom, s bár nem igazán érti az angol nyelvet, csodák csodájára nem küld vissza az izraeliekhez. Elhagyott földeken száguldunk száznegyvenes tempóban, néha látunk fegyveres palesztinokkal teli teherautókat, majd akadály következik, és újabb ellenőrzőpont.

Gáza külvárosában már lényegesen rosszabbak az utak, mint a Sinai-félszigeten. Itt-ott lövésnyomok, a falak össze vannak firkálva. Mindenhol rengeteg a szemét. Egy téren raknak ki, úgy néz ki, mint egy falusi piac éjszaka.

- Ez a Palestine tér? - kérdezem meglepve. Van a közelben egy éjjel-nappal nyitva tartó üzlet, meg egy kórház, választhatunk, hol töltjük az éjszakát. Végül az elsőnél maradunk, az árus maga mellé invitál. A téren síri csend lakik, a nyomor freskóit bámuljuk egész éjszaka. Néha elhalad mellettünk egy teherautónyi fegyveres, egyben ők a potenciális vásárlók. Vidámak, és ha eszükbe jut, igazoltatnak. Egy idő után megunom, hogy az árus állandóan körülöttünk sündörög, odébbállok, leheverek egy rozoga padra.

- Azért most elég biztonságosnak tűnik a hely, minden lepusztultsága ellenére - mondom. Állítólag hajnali három körül indul az első busz. Bátortalanul sétálgatunk, azért nagyon nem merek elcsámborogni. Remélem, nem történik semmi, és nem zárják le az övezetet hajnalig.

Fél négy felé megélénkül az élet, a korábban mozdulatlan buszok tolatásba kezdenek. Fásult arcú emberek, síró nő, búcsúzás. A buszvezetők nem tudnak angolul, de végre az egyikkel sikerül megegyezni, hogy Jeruzsálemben kiraknak bennünket. Néhány kilométer után dugóba ragadunk: ismét az izraeli posztnál vagyunk. Sok ezer arab megy át ilyenkor az övezetből az izraeli területen lévő munkahelyére. Le kell szállni a buszról, újabb útlevél vizsgálatra kerül sor.

- Hát maguk mit keresnek ezen a buszon? - kérdezi a katona - Nem nagyon lehet errefelé külföldieket látni. - Megmondom, hogy nem volt más választásunk, ám egy intellektüel külsejű fiatal arab félbeszakít.

- Miért ne utazhatnának ezen a buszon? Ez diszkrimináció!

- Nem diszkrimináció, csak szokatlan – feleli a határőr.

Aztán továbbmegyünk. Elalszunk, csak Jeruzsálemben ébresztenek föl, ekkor már pirkad. A szürke kövek lassan kifehérednek a nap sugaraitól. Napfelkelte után látható, hogy nem is szürke: mindent fehér kő borít, minden nagyon régi. Jeruzsálembe feltétlenül hajnalban kell megérkezni. A levegő kellemesen hűvös, előttünk pálmafák, szépen ívelt kapu.

- Ez melyik kapu?

- A Damaszkuszi.

Nagyszerű, innen már eligazodunk. Kereken egy napig tartott eljutni ide Kairóból.